Az eddigi feladatoknál főleg megvezetést és formálást használtam, de szeretném a klikkeres tanítás minden formáját (ezekről bővebben itt) bevetni a trükköknél. A szombatinál a célkövetést vettem elő, a feladat a háton átfordulás vagyis a bukfenc volt.
Nathannál a pálcaérintés még nem egészen tiszta, mert ugyan eleinte csak megböki, de egy idő után már megpróbálja bekapni a végén lévő sárga szivacslabdát. A tanítás során viszont még nem nagyon használok gátlásokat, mert nem akarom elvenni a kedvét. Épp ezért inkább igyekszem hamarabb beleklikkelni a feladatba, mielőtt még eszébe jutna bekapni a pálcát.
A bukfencnél először az oldalra fekvésig kellett eljutni, eddig ugyanis mindig a szabályos fekvésre gyúrtunk. Ebből már könnyen jött a hátra fordulás és aztán a teljes átfordulás. A legvégére pedig nagy testjellel, pálca nélkül is összeállt a bukfenc.
Bandival szombaton egy összetettebb trükköt kezdtünk el, de kiderült, hogy ehhez több idő kell, ezért most ezen dolgozunk. Igazából pont azért döntöttem úgy, hogy Nathannal veszek részt a 100tricks100days programban, mert ő még alig tud valamit, és amúgy is abban a korban van, amikor a legjobban szüksége van a fejlesztésre. Bandi pedig ezeknek az egyszerű trükköknek a többségét már ismeri, a bonyolultabbakra viszont több időre van szükségünk.
Mikor tegnap reggel még az ágyban azon filóztam, hogy mi legyen az aznapi trükk (bár minden nap az lenne a legnagyobb problémám, hogy kitaláljam, mit tanítok a kutyáknak), akkor jutott eszembe, hogy miért ne találhatnék ki kétkutyás feladatokat. Ezek után persze számos ötletem támadt. Nagy része azonban bizonyos fokú előképzettséget igényel Nathan részéről, úgyhogy ezeket majd főleg később fogom elővenni.
A csütörtöki feladat után mindenképpen valami egyszerűt szerettem volna kitalálni Bandinak, és azt hiszem, ez sikerült. Az ő feladata csupán annyi volt, hogy maradjon fekve, amíg Nathan át nem ugorja. Volt, hogy Nathan lelkesedésében ugrás nélkül átgázolt rajta, de Bandi jól bírta a strapát.
Amikor Nathant először ülve ott hagytam Bandi egyik oldalán, és áthívtam rajta, akkor még nem akarta átugrani, inkább kikerülte. Párszor vele kellett mennem, míg végül egyedül is átugrotta, és a végére annyira belejött, hogy már nélkülem is megcsinálta a feladatot. Ha már Nathan megnőtt, akkor mindenképpen szeretném ezt a trükköt elővenni úgy, hogy Bandi áll, és Nathan átugrik fölötte.
A mai trükköket több felvonásban tanítottam, ez elsősorban Bandi miatt volt lényeges. De kezdjük Nathannal, mert a videóban is az ő trükkje az első.
Róla már korábban írtam, hogy szeret mancsolni. Az ő feladata most annyi volt, hogy a taps után felrakott tenyerembe rakja bele a két mancsát. Az igazán szép az lett volna, ha eközben ülve marad, de a mozgáskoordinációja finoman szólva hagy némi kívánnivalót maga után, így beértem azzal, ha ugrik. Tanítás közben persze előjött a jobb és bal lábas pacsi is, de aztán csak felfogta, hogy mindkettőre szükség lesz.
Bandinál a tegnap elkezdett fa kerültetést dolgoztam tovább, és autó kerültetés lett belőle. A reggeli gyakorlásnál először fa kerültetéssel kezdtük, majd amikor láttam, hogy ez megvan, akkor átmentünk az autóhoz. (Elismerem, elég nagy ugrás, hiszen itt van egy olyan szakasz, amikor nem lát.) Amikor délután ismét elővettem a feladatot, akkor úgy tűnt, hogy egész jól érti. Az esti felvételkor már elsőre jól megcsinálta a feladatot, és utána még kétszer meg tudtam vele ismételtetni, majd ezt követően szétesett, 2 lépés után megállt, visszakérdezett. Továbbküldtem, sikeresen megkerülte az autót, és amikor újra kértem tőle, hogy na akkor most csináljuk meg egy vezényszóra, hogy egy tökéletessel fejezzük be, akkor előjött az ugatás, lefagyott, és teljesen úgy csinált, mint akinek fogalma nincs róla, hogy mi a feladat. Pont amikor már azt hinném, hogy megértette, miről van szó, akkor elővesz egy ilyet, és képtelen vagyok rájönni, hogy miért teszi. Ettől ideges leszek, ő egyre jobban szétesik, és a végén kénytelen vagyok egy félig-meddig jó feladatért megadni a jackpotot, csak hogy ne húzzuk tovább egymást. A megoldás persze az, hogy 2-3 után be kell fejezni, de ettől mondjuk még nem tudom, hogy miért esik szét egyik pillanatról a másikra egy feladat, amikor már úgy tűnik, hogy megvan. Lehet, hogy ez egy napra sok volt neki, nem tudom. Ennél a feladatnál ráadásul véletlenszerűen klikkelek, amikor az autó előtt van, miközben nem is látom, hogy mit csinál, emiatt pedig könnyen lehet, hogy nem érti tisztán, hogy mi lenne a dolga.
A harmadik napi trükköt az igazi nyári idő inspirálta. A meleg ugyan eléggé lenyomta a kutyákat, ráadásul délelőtt 1,5 órát voltunk a Dunánál, de azért egy-egy egyszerű feladatra sikerült rábírnom őket.
Nathannak korábban már mutattam a napágyat, szoktattam a billegéséhez, így annyira nem volt ismeretlen neki a dolog. Nagyjából ahogy meglátta, rögtön fel is szaladt rá, így igazából csak a fekvésen és a távolságon kellett dolgozni. Egyszer-kétszer próbálkozott az átbillentéssel, és akkor játszottam a gondolattal, hogy úgy kérem tőle a fekvést, hogy előtte hátrabillenti az ágyat, de aztán végül beértem a sima fekvéssel. Alapból az ülést ajánlotta fel, ilyenkor 1-2 alkalommal mondtam neki egy feksziket, és utána már meg is volt a feladat, csak a távolságon kellett dolgozni.
Bandi nem szeret instabil tárgyakra rálépni, így nála ugyan próbálkoztam a napágy formálásával, de miután láttam, hogy mennyire idegenkedik tőle, inkább más feladatot választottam. Vele fa kerültetést csináltam, ő ugyanis annyira megtanulta a fatörzsre való felugrálást, hogy ha nekiálltam egy fánál formálni, akkor állandóan azt ajánlotta fel, ha pedig erre nem kapott klikket, akkor iszonyat ugatásba kezdett, majd elment. Épp ezért hagytam is a formálást. Kiküldtem a fához, és mielőtt felugrott volna, továbbküldtem. Párszor persze próbálkozott felugrással, de elég hamar rájött, hogy nem az a feladat. Annyi segítséget még kapott, hogy a felugráshoz általában jobb kézzel mutatok a fára, most pedig a ballal indítottam – ebből következik, hogy balról is kerültettem. Erről sajnos videó nem készült, de ma valószínűleg némi nehezítéssel folytatni fogom ezt a trükköt, és arról már tervezek videót.
Először azt gondoltam, hogy pokróc alá bújtatom a kutyákat, de aztán úgy döntöttem, hogy egyelőre megelégszünk egy párnával is. Először Bandival csináltam, utána Nathannal, és nagyon kijött a különbség a két kutya között, azt hiszem, ez a videón is jól átjön.
A tanítás során kezdetben megvezettem őket, falatot raktam a párna alá, és engedtem, hogy kitúrják. Egy idő után aztán már nem raktam falatot, csak mutattam a párnára, és vártam, hogy mit csinálnak. Nathannal itt könnyebb volt továbblépni, elég hamar leesett neki a dolog, bár többször rámancsolt a párnára. Bandi viszont elővette a már jól ismert hasalást, és nehezen akart ezen átlépni.
Az első napi legfőbb tapasztalat: Nathan még nagyon fiatal, hamar elfárad, ezért a kitűzött célt nem biztos, hogy egy gyakorlás alatt elérjük. Helyette érdemes egy napon belül több rövid gyakorlásra szétbontani a feladatot.
A mai cél először egy szobaajtó becsukás volt. Szerencsére elég gyorsan eljutottunk odáig, hogy Nathan a mancsa helyett elkezdett orral próbálkozni, de ott elakadtam, hogy a tenyérre bökést hogyan rakjam át az ajtóra. Aztán megpróbáltam egy post-ittel, itt gyorsan eljutottunk a bökésig, majd rövidesen el is vehettem a post-itet, és anélkül böködte az ajtót. Nem lökött viszont elég nagyot rajta, az ajtó pedig nem csukódik könnyen, ezért váltottunk egy kisszekrény ajtajára, amit épp csak annyira nyitottam ki, hogy ha picit megböki, akkor be tudja csukni. Itt már érezhetően kezdett fáradni, mert amikor türelmetlen volt, akkor csak simán manccsal bevágta az ajtót -> ebből azt a következtetést vontam le, hogy valamit kapizsgál a feladatból. 😀
A lényeg a lényeg, hogy sokkal inkább figyelembe kell vennem a terhelhetőségét, valamint a feladatot jobban át kell gondolnom -> érdemes a könnyen becsapódó szekrénnyel kezdeni, és amikor ez már megvan, akkor váltani a nehezebben záródó ajtóra.
Amit sikerélményként könyveltem el, hogy amíg teljesen fókuszált a feladatra, addig képes volt az orrát használni a mancsa helyett, valamint annak nagyon örültem, hogy elég gyorsan el tudtuk hagyni a post-itet.
Már 3 hete, hogy megjelent az április végi obedience verseny kiírása, de még mindig nem neveztem. A februári versenyt kudarcként éltem meg, ezért bizonytalan voltam, hogy készen állunk-e rá. A március végén Csepelen megtartott próbavizsga után úgy tűnt, hogy az indulás felé billen el a mérleg, de aztán elbizonytalanodtam. Nathan érkezése eléggé felforgatta az életünket, és a kis fenevad rendesen leszívja Bandi energiáit. Ugyanakkor azt is látom, hogy ha picit le is lassult, mégis motiválóan hat rá a kölyök jelenléte, vagyis működik a rivális tréning. Közben viszont én is egyre fáradékonyabb vagyok, a munka mellé nem mindig tudtam bepréselni az edzést – pláne úgy, hogy Bandinak legyen is hozzá ereje, és ne legyen kipurcanva Nathan vagy a melegedő idő miatt.
A csepeli próbavizsga videója
Múlt hét elején aztán egyik reggel úgy keltem fel, hogy nem indulunk. Nem stresszelem vele se magam, se a kutyát. Sőt úgy voltam vele, hogy egy időre félretesszük az engedelmest, és csak trükközünk, formálunk, sétálunk.
Aztán hét közben volt egy-két nap, amikor nagyon jót tréningeztünk. Láttam a kutyán, hogy a fáradtság ellenére örömmel dolgozik, és alig várja, hogy lábhoz hívjam. Ettől megint elbizonytalanodtam, mert az tény, hogy most jobban állunk, mint februárban. Bár vannak feladatok, amik továbbra sem 110%-osak, mégis, összképét tekintve jobb a helyzet. Szintén az indulás javára szól, hogy legközelebb csak októberben lesz verseny, és a baba érkezése miatt amúgy is ki kell majd hagynunk egy kis időt.
Igazából most sokkal inkább készen állunk a versenyre, mint februárban. Akkor elkapott a hév, és nem gondoltam át alaposan a dolgot. Persze most is mondhatnám azt, hogy nem indulunk, csak akkor, amikor minden feladat megvan 110%-ra. Viszont akkor valószínűleg soha nem neveznék, mert mindig úgy érezném, hogy valami gyengén megy. Másrészt szükségem van egy belátható időn belüli célra, ami motivál, különben csak szétfolynának a gyakorlások. Ha most nem indulnánk, akkor biztos, hogy leeresztenénk, hiszen 1) bőven van még idő a következő versenyig, 2) lassan jön a baba.
Ezek után, figyelembe véve azt, hogy még 3 hét van a versenyig, és már nem dolgozom (vagyis sokkal több energiám jut a kutyákra), úgy döntöttem, hogy megpróbáljuk. Cserébe viszont tudatosan oda kell figyelnem arra, hogy ha valami nem áll össze addig, akkor azt el tudjam engedni, és ne stresszeljem magam miatta. A múltkori verseny nagy tanulsága az volt, hogy tilos úgy felmenni a pályára, hogy azzal foglalkozom, hogy mások mit gondolnak. Csak arra szabad fókuszálnom, hogy a kutya számára jó élmény legyen a verseny. Mondjuk most a növekvő hasam miatt időnként küzdök a feladat végi kioldásokkal, de remélhetőleg majd csak sikerül ezt valahogy megoldanom.
Most már csak a felkészülési stratégiát kell kitalálnom, mert úgy érzem, hogy múltkor kicsit túlnyomtam a kutyát azzal, hogy még a verseny előtt 3 nappal is nagyban tréningeztünk. Megpróbálom ezt a 3 hetet úgy alakítani, hogy az elején intenzíven megnyomjuk a gyakorlásokat (ebben kedvez nekünk ez a picit hűvösebb idő), aztán tartunk egy 5-6 napos szünetet, és a verseny előtt közvetlenül pedig már csak apróságokat nézünk meg, és rövideket gyakorlunk. Meglátjuk, hogy mennyire lesz ez sikeres.
Közben az obedience mellett Viktor egy ŐV2 vizsgára készül Bandival, de hogy végül elindulnak-e május elsején, az még kérdéses.
Pár nappal ezelőtt egy ausztrál kutyás Facebook-oldalon találkoztam egy listával, hogy milyen dolgokkal érdemes megismertetni a kölyökkutyát a minél teljesebb szocializáció érdekében. Volt benne pár olyan, ami nekem korábban eszembe sem jutott, ezért úgy döntöttem, hogy összeállítom a saját szocializációs listámat.
A teljesség igénye nélkül, nem fontossági sorrendben (inkább tematikusan csoportosítva):
Igyekeztem mindent összeszedni, de biztos van, ami kimaradt, így elképzelhető, hogy idővel bővíteni fogom a listát. Sok olyan van, amikkel egy jó kutyaóvodában a kölyök biztosan találkozni fog, így a kezdő gazdának az ovis foglalkozások és a képzett oktatók sok segítséget jelenthetnek. A lényeg, hogy a kutya számára mindegyik helyzet pozitív élmény legyen, ezt pedig játékkal és jutalomfalattal a legkönnyebb elérni. Kényszer nincs!
Az, hogy melyikre milyen korban kerül sor, a kutyától függ. Vannak egymásra épülő dolgok, és amíg az egyik nincs meg, addig nem erőltetem a következőt. Nathan például most még nem tud mit kezdeni az idegen ugató kutyákkal, ezért biztos, hogy nem fogom rögtön őrjöngve ugató kutyák közé vinni egy szánhúzó vagy agility versenyre.
A megfelelő kölyökkori szocializáció sok mindennek az alapja. Ennyi idős korban még sokkal könnyebb hozzászoktatni a gátlástalanul izgő-mozgó kölyköt olyan dolgokhoz, amiktől később esetleg megijedne. Vannak például olyanok a listában, amiktől Bandita befeszül, ezért ezeket biztos, hogy nem vele közösen, hanem egyedül fogjuk megnézni Nathannal. De van közte olyan is, ahol tudom, hogy használhatom Bandit, mert segíthet a kölyöknek leküzdeni az akadályt (például dolgokra felmászni, úszni).
Persze hiába a körültekintő szocializáció, ha rajtunk kívülálló tényezők miatt trauma éri a kölyköt. Ez sajnos benne van a pakliban, ilyenkor nem marad más, mint utólag fokozatosan újból hozzászoktatni a kutyát a stresszt kiváló dologhoz. Bandita például nagyon sokáig nem szerette a gyerekeket, mert pár hónapos korában a szűk lépcsőházi folyosón ráijesztettek a szomszéd gyerekei. Idővel ez javult, de ma is megesik, hogy megugat egy-egy kisgyereket.
Lassan egy hete már, hogy gyarapodtunk, megérkezett hozzánk Nathan, a kis beauceron kan. Nem mostanra volt betervezve egy második kutya, de a kis törpe jött, látott és győzött.
Még a tenyésztőnél
Azt tudtuk, hogy egyszer majd szeretnénk egy második kutyát Bandita mellé, és a kertes házba költözéssel ez egyre kézzelfoghatóbbá vált. Aztán kiderült, hogy babát várunk, és a második kutya lekerült a napirendről. Úgy voltunk vele, hogy majd, ha már beállt az életünk a babával, akkor jöhet a következő. A szóba jöhető fajták köre szépen szűkült, a végén két esélyes maradt: az ausztrál juhász és a beauceron. De igazából mindketten húztunk a beauceron felé.
Aztán hogy, hogy nem, múlt héten kaptam egy telefont egy kedves barátomtól, hogy néhány napra hozzá költözik egy kis kan boci szocializációra, mert még nincsen gazdája. Egy napig nem is igazán tulajdonítottam jelentőséget a dolognak, aztán megláttam a törpéről az első fotókat, és már akkor megmozdult valami. De az észérvek a kutya ellen szóltak, és ezerrel próbáltam győzködni magamat, hogy most nem szabad ellágyulnom.
Két napon keresztül beszélgettünk itthon arról, hogy mivel járna, ha most jönne hozzánk egy kiskutya, és vajon elbírnánk-e vele. Az egyik pillanatban erre, a másik pillanatban arra billent a mérleg. Közben Anita folyamatosan közvetítette, hogy milyen a kiskutya, és azok alapján nagyon ígéretes kis darabnak tűnt.
10 hetesen nálunk
Szombaton az obedience edzésen találkoztunk is a kis törpével, és bár legszívesebben azonnal felkaptam volna, próbáltam ellenállni. Nagyon kis tündérbogár volt, ahogy embertől emberig mászkált, mindig leült, felmérte a szitut, és ment tovább. Engem már ott megvett, amikor adott egy puszit.
Edzés után itthon újból kezdődött az agyalás, hogy na most akkor mi legyen… Ismét előjöttek az érvek és az ellenérvek, de nem akartam én dönteni, Viktor mondta ki a döntő szót, hogy akkor hozzuk el. Ezt követően pedig szinte pillanatok alatt zajlottak az események, és este már nálunk is volt Nathan.
Így érkezett meg az életünkbe Nathan du Dragon Noir, és az elmúlt 1 hét tapasztalatai alapján úgy érzem, jól döntöttünk. Arról, hogy hogyan ment Bandita és Nathan összeszoktatása, és hogy milyenek az első tapasztalatok kétkutyásként, majd legközelebb.
Erre a fantasztikus és megható videóra egy ismerősöm Facebook-oldalán találtam rá. Nem akarok nagy okosságokat mondani, a bejegyzés címében szerintem ott a lényeg.
Nagy része azonban bizonyos fokú előképzettséget igényel Nathan részéről, úgyhogy ezeket majd főleg később fogom elővenni.
Még a tenyésztőnél
10 hetesen nálunk