Az obedience és mi

Az obedience sporttal való kapcsolatom sok mindennek mondható, csak egyszerűnek nem. :) Bandival akkor kezdtünk el ismerkedni vele (2013. ősz), amikor teherbe estem Dorkával, így számomra a legnagyobb kihívást mindig is az idő jelentette. Néhány hónap után az első versenyen találtuk magunkat (2014. február), amire azonban még nem álltuk készen – csak ezt akkor még nem tudtam. Elkezdtünk készülni a következőre, de akkor meg már a terhesség vége felé jártam, és inkább nem indultunk (2014. április). Közben megszületett Dorka, és elkezdtünk újból készülgetni, majd ősszel ismét próbálkoztunk, de elég felemásan sikerült (2014. november). Ezt követően szerettem volna tavasszal javítani, de kiderült, hogy Bandi könyökét műteni kell, így több hónapos kényszerpihenő következett. 2015 nyarán aztán sokkal tudatosabban álltunk neki készülni, aminek végül meglett az eredménye, és nyár végén sikeresen megszereztük a kitűnőt kezdő szinten. :)
(Lehet, hogy erre valaki azt mondja, hogy elég lassan ment, de egyrészt még én is kezdő voltam a sportban, másrészt meg hajrá, miközben otthon van egy újszülött. 😛 )

Bandi_kituno

Ezzel párhuzamosan Nathant próbáltam alapozni, de rá kellett jönnöm, hogy pici baba mellett baromi nehéz egyszerre két kutyával dolgozni, pláne két ennyire különbözővel. Közben kiderült, hogy jön a kistesó, így aztán Bandi most picit pihen, és Nathan került előtérbe. Pontosabban kerülne, ha nem viselném most nehezebben a terhességet. :/ De azért próbálkozunk.

Picit irigylem azokat, akik még családalapítás előtt jobban bele tudnak mélyedni a sportba. Azzal vigasztalom magam, hogy azért a többség előbb-utóbb hasonló cipőbe kerül, viszont addigra én már túl leszek a nehezén. :)

Egy dologban biztos, hogy segít a gyerek: az edzések tudatos tervezésében. Igazán nyugodtan csak akkor tudok tréningezni, ha Dorka alszik vagy valaki más vigyáz rá. Ha hatékony szeretnék lenni, akkor előre meg kell terveznem, hogy mit fogunk legközelebb csinálni, különben csak káosz van, és nem jutunk egyről a kettőre – vagy csak nagyon lassan.

IMG_9267_cut

Pedig Nathannal komoly terveim vannak. Idén szeretnék vele feljutni 1-es szintre, és ha most a baba miatt nem is jön össze, jövőre azért jó lenne elindulni a francia fajták bajnokságán. A környező országok versenyeire is jó lenne ellátogatni, szívesen kipróbálnám, milyen egy olyan közegben elindulni. Hosszabb távon a 3-as szint a cél, de a mikort majd eldönti Nathan és a gyerekek. :) Bandival szeretném 1-esen megszerezni a kitűnőt, a továbblépést pedig szintén a kutya és az idő dönti majd el.

Szegény kutyáim pont életemnek abba a szakaszába csöppentek bele, amikor egyszerre túl sok az újdonság, és még nekem is ki kell tapasztalnom, hogy hogyan működtethető úgy a rendszer, hogy mindenki (gyerekek, kutyák, mi) jól járjon. Jó hír, hogy lassan látom derengeni a fényt az alagút végén. :) De azért nem bánnám, ha kicsit több energiám lenne, és hosszabbak lennének a napok (mondjuk csak annyival, hogy ha éjfélkor lefekszem, akkor még simán alhassak 8 órát addig, amíg a Dorka felkel). :)