Kompromisszumok

Az elmúlt egy év egyik nagy felismerése volt számomra, hogy következmények nélkül nem taníthatok dolgokat a kutyának. Hogy mire gondolok? Arra, hogy minél több mindent tud a kutya, annál nagyobb repertoárból tud válogatni, amikor egy adott feladat elé kerül. Persze, ha ezt teljes mértékben letisztázzuk, akkor nem kell, hogy problémát jelentsen. De ha csak félig tanítok meg egy feladatot a kutyának, akkor elbizonytalanodhat, gondolkodni fog, és ettől belassul. (100%-os tanítás alatt azt értem, amikor a kutya pl. nem ül le más jelre, legyen az kéz- vagy hangjel. Az emberek zöme azonban beéri a félmegoldásokkal.) Nem véletlen, hogy a munkakutyások közül sokan csak azokat a dolgokat tanítják meg a kutyának, amit a versenyen tudnia kell, mert így kisebb a hibázás esélye, és gyorsabb is lehet a kutya.

Egy évvel ezelőtt belekerültem egy olyan helyzetbe, ahol azt szerettem volna, hogy a kutya ösztönből dolgozzon – viszont valamiért ez nehezen ment. Igazából azóta sem sikerült teljesen rájönnöm, hogy mitől van az, hogy Bandi a retrieversport közben nem mer elsőre elindulni a dummyért, amikor küldöm. Sok dolog felmerült, valószínűleg szerepe van annak, hogy érzékeny a kutya, és a mellette beugró kutyának szánt büntetést magára vette, amikor én pont küldtem őt a dummyért. Bandi nagyon szeretne megfelelni, és vélhetően elbizonytalanodik ebben a helyzetben, mert nem világos számára, hogy neki mi a feladata, ezért nem is indul el (kivéve, ha nagyon erős a dobást kísérő inger, mert akkor átkapcsol ösztönbe, és elindul). A megoldás valószínűleg az lenne, ha letisztáznánk számára, hogy ebben a szituációban mi az elvárás, csak engem már annyira frusztrált az, hogy nem indul a kutya, hogy inkább parkolópályára tettük egy időre a retrieversportot.

Ez egy olyan sport, ahol a kutyának ösztönből kell mennie, de közben azért irányíthatónak kell maradnia. Én a tanítás során azonban ahhoz szoktattam hozzá a kutyát, hogy ne ösztönből cselekedjen, hanem használja a fejét, és gondolkodjon. (Lehet, hogy ha nem gondolkodna, akkor könnyebb lenne átlőni ezt a bizonytalanságát a retrieversportban, de az is lehet, hogy másutt kell keresni a megoldást.) Van, aki azt mondja, hogy a formálásnak az a veszélye, hogy “kinyitja a kutya elméjét”. Ugyanakkor én a problémáink ellenére sem bánom, hogy ezt megtettem.

Számomra sokkal fontosabb az, hogy van egy olyan kutyám, aki rengeteg mindent tud, és akinek a fejét folyamatosan tudom tágítani, és egyre több mindent tudok neki megtanítani. Nekem a kutya elsősorban családtag, társ, és nem azért tartom, hogy egyetlen sportban versenyezzek vele. Szeretem azt, hogy akárhova el tudom vinni magammal, akárhol össze tudom engedni kutyákkal, és ha olyan van, akkor akár egy oviba is el tudom vinni egy bemutatóra. Szeretem, hogy tudok vele kísérletezni, mert ő az első olyan kutyám, akivel ezt megtehetem. Nagyon jó alapanyag, mert irtó lelkes, szeret dolgozni, és nagyon meg akar felelni, én pedig nagyon sajnálnám, ha a retrieversport miatt fel kellett volna áldoznunk akár az ügyességi ágazatot, akár a trükköket, akár az új szerelmet, az obedience-t.