obedience – Kutyafuttató

Az obedience és mi

Az obedience sporttal való kapcsolatom sok mindennek mondható, csak egyszerűnek nem. Bandival akkor kezdtünk el ismerkedni vele (2013. ősz), amikor teherbe estem Dorkával, így számomra a legnagyobb kihívást mindig is az idő jelentette. Néhány hónap után az első versenyen találtuk magunkat (2014. február), amire azonban még nem álltuk készen – csak ezt akkor még nem tudtam. Elkezdtünk készülni a következőre, de akkor meg már a terhesség vége felé jártam, és inkább nem indultunk (2014. április). Közben megszületett Dorka, és elkezdtünk újból készülgetni, majd ősszel ismét próbálkoztunk, de elég felemásan sikerült (2014. november). Ezt követően szerettem volna tavasszal javítani, de kiderült, hogy Bandi könyökét műteni kell, így több hónapos kényszerpihenő következett. 2015 nyarán aztán sokkal tudatosabban álltunk neki készülni, aminek végül meglett az eredménye, és nyár végén sikeresen megszereztük a kitűnőt kezdő szinten.
(Lehet, hogy erre valaki azt mondja, hogy elég lassan ment, de egyrészt még én is kezdő voltam a sportban, másrészt meg hajrá, miközben otthon van egy újszülött. 😛 )

Ezzel párhuzamosan Nathant próbáltam alapozni, de rá kellett jönnöm, hogy pici baba mellett baromi nehéz egyszerre két kutyával dolgozni, pláne két ennyire különbözővel. Közben kiderült, hogy jön a kistesó, így aztán Bandi most picit pihen, és Nathan került előtérbe. Pontosabban kerülne, ha nem viselném most nehezebben a terhességet. :/ De azért próbálkozunk.

Picit irigylem azokat, akik még családalapítás előtt jobban bele tudnak mélyedni a sportba. Azzal vigasztalom magam, hogy azért a többség előbb-utóbb hasonló cipőbe kerül, viszont addigra én már túl leszek a nehezén.

Egy dologban biztos, hogy segít a gyerek: az edzések tudatos tervezésében. Igazán nyugodtan csak akkor tudok tréningezni, ha Dorka alszik vagy valaki más vigyáz rá. Ha hatékony szeretnék lenni, akkor előre meg kell terveznem, hogy mit fogunk legközelebb csinálni, különben csak káosz van, és nem jutunk egyről a kettőre – vagy csak nagyon lassan.

Pedig Nathannal komoly terveim vannak. Idén szeretnék vele feljutni 1-es szintre, és ha most a baba miatt nem is jön össze, jövőre azért jó lenne elindulni a francia fajták bajnokságán. A környező országok versenyeire is jó lenne ellátogatni, szívesen kipróbálnám, milyen egy olyan közegben elindulni. Hosszabb távon a 3-as szint a cél, de a mikort majd eldönti Nathan és a gyerekek. Bandival szeretném 1-esen megszerezni a kitűnőt, a továbblépést pedig szintén a kutya és az idő dönti majd el.

Szegény kutyáim pont életemnek abba a szakaszába csöppentek bele, amikor egyszerre túl sok az újdonság, és még nekem is ki kell tapasztalnom, hogy hogyan működtethető úgy a rendszer, hogy mindenki (gyerekek, kutyák, mi) jól járjon. Jó hír, hogy lassan látom derengeni a fényt az alagút végén. De azért nem bánnám, ha kicsit több energiám lenne, és hosszabbak lennének a napok (mondjuk csak annyival, hogy ha éjfélkor lefekszem, akkor még simán alhassak 8 órát addig, amíg a Dorka felkel).

Indulni vagy nem indulni? Ez itt a kérdés

Már 3 hete, hogy megjelent az április végi obedience verseny kiírása, de még mindig nem neveztem. A februári versenyt kudarcként éltem meg, ezért bizonytalan voltam, hogy készen állunk-e rá. A március végén Csepelen megtartott próbavizsga után úgy tűnt, hogy az indulás felé billen el a mérleg, de aztán elbizonytalanodtam. Nathan érkezése eléggé felforgatta az életünket, és a kis fenevad rendesen leszívja Bandi energiáit. Ugyanakkor azt is látom, hogy ha picit le is lassult, mégis motiválóan hat rá a kölyök jelenléte, vagyis működik a rivális tréning. Közben viszont én is egyre fáradékonyabb vagyok, a munka mellé nem mindig tudtam bepréselni az edzést – pláne úgy, hogy Bandinak legyen is hozzá ereje, és ne legyen kipurcanva Nathan vagy a melegedő idő miatt.

A csepeli próbavizsga videója

Múlt hét elején aztán egyik reggel úgy keltem fel, hogy nem indulunk. Nem stresszelem vele se magam, se a kutyát. Sőt úgy voltam vele, hogy egy időre félretesszük az engedelmest, és csak trükközünk, formálunk, sétálunk.

Aztán hét közben volt egy-két nap, amikor nagyon jót tréningeztünk. Láttam a kutyán, hogy a fáradtság ellenére örömmel dolgozik, és alig várja, hogy lábhoz hívjam. Ettől megint elbizonytalanodtam, mert az tény, hogy most jobban állunk, mint februárban. Bár vannak feladatok, amik továbbra sem 110%-osak, mégis, összképét tekintve jobb a helyzet. Szintén az indulás javára szól, hogy legközelebb csak októberben lesz verseny, és a baba érkezése miatt amúgy is ki kell majd hagynunk egy kis időt.

Igazából most sokkal inkább készen állunk a versenyre, mint februárban. Akkor elkapott a hév, és nem gondoltam át alaposan a dolgot. Persze most is mondhatnám azt, hogy nem indulunk, csak akkor, amikor minden feladat megvan 110%-ra. Viszont akkor valószínűleg soha nem neveznék, mert mindig úgy érezném, hogy valami gyengén megy. Másrészt szükségem van egy belátható időn belüli célra, ami motivál, különben csak szétfolynának a gyakorlások. Ha most nem indulnánk, akkor biztos, hogy leeresztenénk, hiszen 1) bőven van még idő a következő versenyig, 2) lassan jön a baba.

Ezek után, figyelembe véve azt, hogy még 3 hét van a versenyig, és már nem dolgozom (vagyis sokkal több energiám jut a kutyákra), úgy döntöttem, hogy megpróbáljuk. Cserébe viszont tudatosan oda kell figyelnem arra, hogy ha valami nem áll össze addig, akkor azt el tudjam engedni, és ne stresszeljem magam miatta. A múltkori verseny nagy tanulsága az volt, hogy tilos úgy felmenni a pályára, hogy azzal foglalkozom, hogy mások mit gondolnak. Csak arra szabad fókuszálnom, hogy a kutya számára jó élmény legyen a verseny. Mondjuk most a növekvő hasam miatt időnként küzdök a feladat végi kioldásokkal, de remélhetőleg majd csak sikerül ezt valahogy megoldanom.

Most már csak a felkészülési stratégiát kell kitalálnom, mert úgy érzem, hogy múltkor kicsit túlnyomtam a kutyát azzal, hogy még a verseny előtt 3 nappal is nagyban tréningeztünk. Megpróbálom ezt a 3 hetet úgy alakítani, hogy az elején intenzíven megnyomjuk a gyakorlásokat (ebben kedvez nekünk ez a picit hűvösebb idő), aztán tartunk egy 5-6 napos szünetet, és a verseny előtt közvetlenül pedig már csak apróságokat nézünk meg, és rövideket gyakorlunk. Meglátjuk, hogy mennyire lesz ez sikeres.

Közben az obedience mellett Viktor egy ŐV2 vizsgára készül Bandival, de hogy végül elindulnak-e május elsején, az még kérdéses.

Kompromisszumok

Az elmúlt egy év egyik nagy felismerése volt számomra, hogy következmények nélkül nem taníthatok dolgokat a kutyának. Hogy mire gondolok? Arra, hogy minél több mindent tud a kutya, annál nagyobb repertoárból tud válogatni, amikor egy adott feladat elé kerül. Persze, ha ezt teljes mértékben letisztázzuk, akkor nem kell, hogy problémát jelentsen. De ha csak félig tanítok meg egy feladatot a kutyának, akkor elbizonytalanodhat, gondolkodni fog, és ettől belassul. (100%-os tanítás alatt azt értem, amikor a kutya pl. nem ül le más jelre, legyen az kéz- vagy hangjel. Az emberek zöme azonban beéri a félmegoldásokkal.) Nem véletlen, hogy a munkakutyások közül sokan csak azokat a dolgokat tanítják meg a kutyának, amit a versenyen tudnia kell, mert így kisebb a hibázás esélye, és gyorsabb is lehet a kutya.

Egy évvel ezelőtt belekerültem egy olyan helyzetbe, ahol azt szerettem volna, hogy a kutya ösztönből dolgozzon – viszont valamiért ez nehezen ment. Igazából azóta sem sikerült teljesen rájönnöm, hogy mitől van az, hogy Bandi a retrieversport közben nem mer elsőre elindulni a dummyért, amikor küldöm. Sok dolog felmerült, valószínűleg szerepe van annak, hogy érzékeny a kutya, és a mellette beugró kutyának szánt büntetést magára vette, amikor én pont küldtem őt a dummyért. Bandi nagyon szeretne megfelelni, és vélhetően elbizonytalanodik ebben a helyzetben, mert nem világos számára, hogy neki mi a feladata, ezért nem is indul el (kivéve, ha nagyon erős a dobást kísérő inger, mert akkor átkapcsol ösztönbe, és elindul). A megoldás valószínűleg az lenne, ha letisztáznánk számára, hogy ebben a szituációban mi az elvárás, csak engem már annyira frusztrált az, hogy nem indul a kutya, hogy inkább parkolópályára tettük egy időre a retrieversportot.

Ez egy olyan sport, ahol a kutyának ösztönből kell mennie, de közben azért irányíthatónak kell maradnia. Én a tanítás során azonban ahhoz szoktattam hozzá a kutyát, hogy ne ösztönből cselekedjen, hanem használja a fejét, és gondolkodjon. (Lehet, hogy ha nem gondolkodna, akkor könnyebb lenne átlőni ezt a bizonytalanságát a retrieversportban, de az is lehet, hogy másutt kell keresni a megoldást.) Van, aki azt mondja, hogy a formálásnak az a veszélye, hogy “kinyitja a kutya elméjét”. Ugyanakkor én a problémáink ellenére sem bánom, hogy ezt megtettem.

Számomra sokkal fontosabb az, hogy van egy olyan kutyám, aki rengeteg mindent tud, és akinek a fejét folyamatosan tudom tágítani, és egyre több mindent tudok neki megtanítani. Nekem a kutya elsősorban családtag, társ, és nem azért tartom, hogy egyetlen sportban versenyezzek vele. Szeretem azt, hogy akárhova el tudom vinni magammal, akárhol össze tudom engedni kutyákkal, és ha olyan van, akkor akár egy oviba is el tudom vinni egy bemutatóra. Szeretem, hogy tudok vele kísérletezni, mert ő az első olyan kutyám, akivel ezt megtehetem. Nagyon jó alapanyag, mert irtó lelkes, szeret dolgozni, és nagyon meg akar felelni, én pedig nagyon sajnálnám, ha a retrieversport miatt fel kellett volna áldoznunk akár az ügyességi ágazatot, akár a trükköket, akár az új szerelmet, az obedience-t.