Nathan – Kutyafuttató

Az obedience és mi

Az obedience sporttal való kapcsolatom sok mindennek mondható, csak egyszerűnek nem. Bandival akkor kezdtünk el ismerkedni vele (2013. ősz), amikor teherbe estem Dorkával, így számomra a legnagyobb kihívást mindig is az idő jelentette. Néhány hónap után az első versenyen találtuk magunkat (2014. február), amire azonban még nem álltuk készen – csak ezt akkor még nem tudtam. Elkezdtünk készülni a következőre, de akkor meg már a terhesség vége felé jártam, és inkább nem indultunk (2014. április). Közben megszületett Dorka, és elkezdtünk újból készülgetni, majd ősszel ismét próbálkoztunk, de elég felemásan sikerült (2014. november). Ezt követően szerettem volna tavasszal javítani, de kiderült, hogy Bandi könyökét műteni kell, így több hónapos kényszerpihenő következett. 2015 nyarán aztán sokkal tudatosabban álltunk neki készülni, aminek végül meglett az eredménye, és nyár végén sikeresen megszereztük a kitűnőt kezdő szinten.
(Lehet, hogy erre valaki azt mondja, hogy elég lassan ment, de egyrészt még én is kezdő voltam a sportban, másrészt meg hajrá, miközben otthon van egy újszülött. 😛 )

Ezzel párhuzamosan Nathant próbáltam alapozni, de rá kellett jönnöm, hogy pici baba mellett baromi nehéz egyszerre két kutyával dolgozni, pláne két ennyire különbözővel. Közben kiderült, hogy jön a kistesó, így aztán Bandi most picit pihen, és Nathan került előtérbe. Pontosabban kerülne, ha nem viselném most nehezebben a terhességet. :/ De azért próbálkozunk.

Picit irigylem azokat, akik még családalapítás előtt jobban bele tudnak mélyedni a sportba. Azzal vigasztalom magam, hogy azért a többség előbb-utóbb hasonló cipőbe kerül, viszont addigra én már túl leszek a nehezén.

Egy dologban biztos, hogy segít a gyerek: az edzések tudatos tervezésében. Igazán nyugodtan csak akkor tudok tréningezni, ha Dorka alszik vagy valaki más vigyáz rá. Ha hatékony szeretnék lenni, akkor előre meg kell terveznem, hogy mit fogunk legközelebb csinálni, különben csak káosz van, és nem jutunk egyről a kettőre – vagy csak nagyon lassan.

Pedig Nathannal komoly terveim vannak. Idén szeretnék vele feljutni 1-es szintre, és ha most a baba miatt nem is jön össze, jövőre azért jó lenne elindulni a francia fajták bajnokságán. A környező országok versenyeire is jó lenne ellátogatni, szívesen kipróbálnám, milyen egy olyan közegben elindulni. Hosszabb távon a 3-as szint a cél, de a mikort majd eldönti Nathan és a gyerekek. Bandival szeretném 1-esen megszerezni a kitűnőt, a továbblépést pedig szintén a kutya és az idő dönti majd el.

Szegény kutyáim pont életemnek abba a szakaszába csöppentek bele, amikor egyszerre túl sok az újdonság, és még nekem is ki kell tapasztalnom, hogy hogyan működtethető úgy a rendszer, hogy mindenki (gyerekek, kutyák, mi) jól járjon. Jó hír, hogy lassan látom derengeni a fényt az alagút végén. De azért nem bánnám, ha kicsit több energiám lenne, és hosszabbak lennének a napok (mondjuk csak annyival, hogy ha éjfélkor lefekszem, akkor még simán alhassak 8 órát addig, amíg a Dorka felkel).

100 trükk 100 nap – 1. trükk: ajtó becsukás

Az első napi legfőbb tapasztalat: Nathan még nagyon fiatal, hamar elfárad, ezért a kitűzött célt nem biztos, hogy egy gyakorlás alatt elérjük. Helyette érdemes egy napon belül több rövid gyakorlásra szétbontani a feladatot.

A mai cél először egy szobaajtó becsukás volt. Szerencsére elég gyorsan eljutottunk odáig, hogy Nathan a mancsa helyett elkezdett orral próbálkozni, de ott elakadtam, hogy a tenyérre bökést hogyan rakjam át az ajtóra. Aztán megpróbáltam egy post-ittel, itt gyorsan eljutottunk a bökésig, majd rövidesen el is vehettem a post-itet, és anélkül böködte az ajtót. Nem lökött viszont elég nagyot rajta, az ajtó pedig nem csukódik könnyen, ezért váltottunk egy kisszekrény ajtajára, amit épp csak annyira nyitottam ki, hogy ha picit megböki, akkor be tudja csukni. Itt már érezhetően kezdett fáradni, mert amikor türelmetlen volt, akkor csak simán manccsal bevágta az ajtót -> ebből azt a következtetést vontam le, hogy valamit kapizsgál a feladatból. 😀

A lényeg a lényeg, hogy sokkal inkább figyelembe kell vennem a terhelhetőségét, valamint a feladatot jobban át kell gondolnom -> érdemes a könnyen becsapódó szekrénnyel kezdeni, és amikor ez már megvan, akkor váltani a nehezebben záródó ajtóra.

Amit sikerélményként könyveltem el, hogy amíg teljesen fókuszált a feladatra, addig képes volt az orrát használni a mancsa helyett, valamint annak nagyon örültem, hogy elég gyorsan el tudtuk hagyni a post-itet.

Kétkutyások lettünk

Lassan egy hete már, hogy gyarapodtunk, megérkezett hozzánk Nathan, a kis beauceron kan. Nem mostanra volt betervezve egy második kutya, de a kis törpe jött, látott és győzött.

Még a tenyésztőnél

Azt tudtuk, hogy egyszer majd szeretnénk egy második kutyát Bandita mellé, és a kertes házba költözéssel ez egyre kézzelfoghatóbbá vált. Aztán kiderült, hogy babát várunk, és a második kutya lekerült a napirendről. Úgy voltunk vele, hogy majd, ha már beállt az életünk a babával, akkor jöhet a következő. A szóba jöhető fajták köre szépen szűkült, a végén két esélyes maradt: az ausztrál juhász és a beauceron. De igazából mindketten húztunk a beauceron felé.

Aztán hogy, hogy nem, múlt héten kaptam egy telefont egy kedves barátomtól, hogy néhány napra hozzá költözik egy kis kan boci szocializációra, mert még nincsen gazdája. Egy napig nem is igazán tulajdonítottam jelentőséget a dolognak, aztán megláttam a törpéről az első fotókat, és már akkor megmozdult valami. De az észérvek a kutya ellen szóltak, és ezerrel próbáltam győzködni magamat, hogy most nem szabad ellágyulnom.

Két napon keresztül beszélgettünk itthon arról, hogy mivel járna, ha most jönne hozzánk egy kiskutya, és vajon elbírnánk-e vele. Az egyik pillanatban erre, a másik pillanatban arra billent a mérleg. Közben Anita folyamatosan közvetítette, hogy milyen a kiskutya, és azok alapján nagyon ígéretes kis darabnak tűnt.

10 hetesen nálunk

Szombaton az obedience edzésen találkoztunk is a kis törpével, és bár legszívesebben azonnal felkaptam volna, próbáltam ellenállni. Nagyon kis tündérbogár volt, ahogy embertől emberig mászkált, mindig leült, felmérte a szitut, és ment tovább. Engem már ott megvett, amikor adott egy puszit.

Edzés után itthon újból kezdődött az agyalás, hogy na most akkor mi legyen… Ismét előjöttek az érvek és az ellenérvek, de nem akartam én dönteni, Viktor mondta ki a döntő szót, hogy akkor hozzuk el. Ezt követően pedig szinte pillanatok alatt zajlottak az események, és este már nálunk is volt Nathan.

Így érkezett meg az életünkbe Nathan du Dragon Noir, és az elmúlt 1 hét tapasztalatai alapján úgy érzem, jól döntöttünk. Arról, hogy hogyan ment Bandita és Nathan összeszoktatása, és hogy milyenek az első tapasztalatok kétkutyásként, majd legközelebb.