már csak hetek választanak el minket attól, hogy a kutya megérkezzen, és onnantól fogva nonstop itt nyüzsögjön nekünk. sok szempontból nagy lépés és nagy változás lesz, bár azt hiszem, hogy igazán csak az értheti, hogy mire gondolok, aki maga is kutyás (vagy ismer). 
azzal, hogy ez a kölyök betoppan az életünkbe, egy gyerekkori álmom válik valóra, hogy egyszer majd lesz egy saját kutyám, egy olyan kutyám, amelyikről én gondoskodom, és velem él, és itthon vár, amikor a munka után hulla fáradtan hazaesek.
az első kutyámat, Pötyit még gyerekfejjel kaptam, és hatalmas élmény és kaland volt az egész. lelkesen jártam vele kutyaiskolába (sőt a kiképzők meglepetésére még le is vizsgáztam vele :)) ), mentünk kiállításra, kutyás találkozóra, tengerpartra, bár sajnos a nehéz természete meglehetősen bekorlátozta a lehetőségeinket. a középiskola alatt így többé-kevésbé aktívan kutyáztam, aztán ez az egyetemmel teljesen megváltozott. az ismeretségi körömben nem sok olyan ember volt, aki olyan sokáig kitartott, mint én, és minden hétvégén órákat utazott azért, hogy hazajusson. az igazság az (és ezt a családom tudta), hogy a végefelé már inkább csak az eb (később ebek) miatt mentem haza, mert felelősnek éreztem magam érte (értük). (nem idézem most a kis herceget…)
2007-ben aztán Pötyi kapott egy társat Blues személyében, és én nagy lelkesedéssel kezdtem el újból kutyázni. elkezdtük a kutyasulit, és nagyon jó volt, nagyon élveztük mindketten. aztán megkérdezték tőlem, hogy ősszel nem akarok besegíteni a kiképzésben, és persze nagy lelkesen igent mondtam.
egy hasonló kutyaőrült csoporttársammal elvégeztünk egy alapfokú kiképzésvezetői tanfolyamot a Népszigeti kutyasuliban, és már alig vártam az őszt, hogy kezdődjön az okítás kanizsán. mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy néhány alkalom után a nyakamba szakad az egész, de alapvetően élveztem, és mindent megtettem azért, hogy a gazdik és a sulis kutyák is jól érezzék magukat.
három tanfolyami csoportot vittem végig, félig-meddig kombinálva a módszereket, bár sajnos amit népszigeten tanultam, nem tudtam egyedül alkalmazni, ahhoz több kiképző kellett volna. de azt gondolom, szép eredményeket értünk el a gazdikkal és a kutyákkal, egyszer sikerült egy kísérőkutya (BH) vizsgára való csapatot összeszedni, és mindenki szépen teljesített. persze a legjobban az esett, amikor a gazdik mondták, hogy mennyire szeretnek hozzám járni. (pár kép a suli életéből)
tavaly decemberben aztán ennek vége szakadt. főleg a pesti munka miatt, illetve nem mertem megkockáztatni a tavaszi tanfolyamot a szakdogaleadás és az államvizsga mellett. nehéz szívvel mondtam le róla, de közben már reménykedtem, hogy hamarosan vége az egyetemnek, és talán lesz esélyem egy kutyára Pesten… (még most hétfőn is érdeklődtek nálam telefonon, hogy mikor indul kanizsán az őszi tanfolyam.)
tavasszal aztán megcsináltam a kikvez 2-t népszigeten, és augusztusban eljutottam az ösztönkezelési szemináriumra is. akkor már tudtam, hogy ősszel valószínűleg jön az eb.
így állunk most… félig-meddig felszerelkezve a kutyára (bár még némi átalakításra szükség lesz a lakásban), lelkileg rákészülve a változásra, és egy kis extra izgalommal, hogy vajon miként sikerül majd a gyakorlatban, a saját kutyán alkalmazni azokat, amiket tanultam, és amiket próbáltam beleverni a gazdiik fejébe. pl hogyan fogunk megbirkózni az egyedülléttel, a szobatisztassággal, a fogváltással és hasonlókkal.
még 5 hétig kiélvezhetjük a nyugalmat, aztán onnantól fogva fenekestől felfordul az életünk. már alig várom.