Tegnap egy jól sikerült alapfokú tanfolyami óra után elkezdtem gondolkozni azon, hogy miért jó oktatónak lenni, és miért szeretem csinálni ezt az egészet. Szerelem. Hobbi. Kikapcsolódásnak annyira nem mondanám, mert fejben nagyon ott kell lenni, és nagy a felelősség is. (A kikapcsolódás az ovi. 
) De nincs annál szebb, mint amikor beérik a munka gyümölcse. Amikor látod, hogy tudtál segíteni, hogy a közös munkának hála élhetőbbek a hétköznapok, és segítettél a gazdának, hogy elinduljon egy olyan úton, amin haladva sokkal jobban megismerheti a kutyáját és önmagát is.
Döcögősen jutottam el idáig. 13 évesen kezdtem el kutyaiskolába járni a pöttyösömmel, és utána kisebb-nagyobb megszakításokkal megfordultunk kutyasulikban. Minden érdekelt, az agility, a mentőkutyázás, a klikker, és csak úgy szívtam volna be magamba mindent, de a távolság nagy úr, és Nagykanizsáról nehéz volt lépés tartani a fejlődéssel a kutyás világban. Ez egészen odáig vezetett, hogy néhány évre ki is vontam magam a kutyázásból, mert úgy éreztem, nem tudok hova továbbmenni. Aztán az egyetem alatt jött Blues, újból kutyasuli, felkérés, hogy segítsek be a sulin, kikvez, tükör módszer, szemináriumok, szárnypróbálgatások a kanizsai kutyasulin, és végül jött Bandita, s vele fordult komolyra a dolog. Vele jött Őrmező, az ovi, a tanfolyamok, a megfigyelés, a segítői szerep, és nagyjából egy évvel ezelőtt a csoportvezetés. Néha átfut rajtam, hogy vajon miként alakultak volna a dolgok, ha Budapesten lakunk, és több lehetőségem van kutyázni. Fene tudja.
Azóta érzem teljesnek az életem, amióta a suli van. Szeretem a munkát a gazdákkal. Roppant kényelmes ügyes gazdikkal dolgozni, de az igazi kihívást a nehezebb esetek jelenik. (Bár a sok kihívás után felüdülés egy-egy tehetségesebb gazda. ) De igazán tanulni a problémás esetekből lehet. A gazdáknak mindig elmondjuk, hogy a kutya akkor érti meg a legjobban a szabályokat, ha engedjük hibázni. Ez ránk is érvényes – mi is akkor tanulunk, ha valami nem válik be, és új megoldást kell találni.
A kikvezeken az ember megtanul egy csomó elméletet, de igazán a gyakorlatban áll össze a sok elmélet és gyakorlat egy egésszé. Akkor értettem meg az összefüggéseket, amikor már oktatóként benne voltam. Mert az egy dolog, hogy az ember ledarálja a kötelező elméleti anyagot, de ezt élővé kell tenni a gazda számára, hogy fogyasztható legyen, hogy be tudja illeszteni a mindennapjaiba.
Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor nemrég megkérdezett tőlem valamit az egyik gazda, és hirtelen nem tudtam a választ a kérdésére. De ahogy a gazdával átbeszéltük a problémát, a végére kikristályosodott a megoldás. Persze ilyenkor az ember próbálja leplezni a gazda előtt a tanácstalanságát, és csak magában ujjong, amikor rájött a válaszra. De miután minden kutya más és más, nem is lehet sablonokkal dolgozni. Nem is cél, hogy minden kutyából kockát csináljunk. A cél az, hogy a párosoknak segítsünk összecsiszolódni.
Kutyaiskolának hívjuk magunkat, de valójában nem az vagyunk. Nem a kutyákkal foglalkozunk, hanem a gazdákkal. Hozzájuk próbálunk bejutni, és nekik próbálunk segíteni abban, hogy ők megtalálják a hangot a kutyájukkal. Nem arra törekszünk, hogy rövid idő alatt minél több mindent beleverjünk a kutya fejébe, hanem arra, hogy ráébresszük a gazdát, hogy mit is jelent kutyát tartani. Hogy mit vállalt magára akkor, amikor azt a négylábút hazavitte, és hogy adott esetben min kell változtatnia ahhoz, hogy az esetleges problémák megoldódjanak. Közben persze a kutya megtanul minden lényeges dolgot, de a hangsúly mégis azon van, hogy segítsünk a mindennapi problémákban. Utána pedig már a gazdán múlik, hogy mit kezd a tudással. Felhasználja, és lesz egy kiegyensúlyozott, boldog kutyája, vagy veszni hagyja, és akkor előbb-utóbb a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba.
(Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez egy baromi fárasztó hobbi. Meló után hazajövök, összekapom magam, átnézem a jegyzeteimet, és megyek ki a kutyasulira, ahol lenyomom a 1,5 órás foglalkozást, utána még megbeszélünk, és nagyjából fél 10 és 10 között haza is érek. Pillanatnyilag most az öt munkanapból 4 ilyen. Olyan, mintha lenne egy másodállásom. Ehhez képest nagyon ritkán fordul elő velem olyan, hogy a munkából hazaérve úgy érzem, hogy nem akarok kimenni a sulira. Sőt.)