Nem tudom, mikor döntöttem el, hogy kutyás esküvőt szeretnék, de amikor már élesben kellett esküvőt tervezni, természetes volt, hogy Bandi is aktív részese lesz az eseménynek. Persze mi más lehetett volna a feladata, mint a gyűrűk szállítása.
Nem akartam a nyakába kötni a gyűrűket, hanem miután úgyis mindig mindent cipel, azt gondoltam, hogy kap egy kosarat, és abban lesznek a gyűrűk. Eleinte úgy képzeltem, hogy majd jóval előtte megveszem a kosarat (természetesen kettőt, egyiket gyakorlásra, a másikat az esküvőre), és bőven lesz időnk gyakorolni, de ez nem jött össze. A kosarak az esküvő előtt két héttel lettek meg, így túl sok időnk nem maradt. Otthon minden nap cipeltettem a kutyával, aztán a hajrában, mikor már Kanizsán voltunk, bementünk vele a főtérre, és ott is gyakoroltunk vele. Kicsit aggódtam ugyan, hogy a vendégsereg nem fog-e bezavarni, de bíztam benne, hogy jól bírja a stresszt, és majd tud a feladatra koncentrálni.
Elérkezett a nagy nap. Már reggel megkezdtem a fodrász-kozmetikus túrát, felöltöztem, és kora délután kutyástól, mindenestől elindultunk a fotózásra. Tűző nap, 37 fok… ne akarjatok nyári esküvőt! A fotózás egy erdőben volt, így szerencsére nem a napon álltunk, de a baromi melegtől rendesen kitikkadtunk, főleg Bandi, és ez volt az, amit eredetileg nem kalkuláltunk bele az egészbe. Nagyon kikészült. Úgy terveztük, hogy a fotózás és a ceremónia között még lesz időnk pihenni egy kicsit, de megcsúsztunk, így a fotózás után csak annyi időnk volt, hogy beugrottunk a helyszínre, ott hagytuk szüleimmel a kutyát, és gyorsan elszaladtunk rendbe szedni magunkat.
6 előtt pár perccel értünk vissza, és azzal fogadtak minket, hogy a mikrofonpróba során a recsegéstől Bandi bepánikolt, és megszökött… Nem volt rajta se póráz, se nyakörv, csak a nyakkendő, szüleim pedig épp bent az étteremben, és végül a kutyás barátaink kapták el az étterem előtti téren. (Szerencsére egy belső udvarban van az étterem, így autós forgalom nem volt.) Ne tudjátok meg, milyen lelkiismeret-furdalásom van még most is. Szegény kutyán látszott, hogy meg van zuhanva, Réka barátnőm pedig, akinek a kutyát a kosárral indítania kellett, csak kicsit volt ideges, hogy vajon elindul-e majd Bandi.
Elkezdődött a ceremónia, bevonultunk, eljött az a rész, hogy az anyakönyvvezető kérte a gyűrűket, és a kutya csak nem akart felállni. Feküdt Rékáék előtt a földön, hulla fáradt volt, és úgy döntött, hogy ő nem áll fel. Nagy nehezen aztán sikerült talpra állítani, de a kosarat nem akarta elvenni. A vendégek nézegettek hátrafelé, hogy mi van, én kezdtem ideges lenni… Aztán amikor odakiáltottam neki, akkor eszébe jutott, mit kéne csinálni, és már szaladt is a kosárral. Nagyon meghatódtam, tündéri volt, ahogy szaladt felénk nyakkendőben, kosárral a szájában, és nem nézett senkire, csak jött.
Utána folytatódott a ceremónia, és bár eredetileg úgy gondoltuk, hogy Bandi itt lelép a színről, és visszamegy Rékáékhoz, végül maradt velünk. Végig ott feküdt előttünk, csak akkor kelt fel, amikor odamentem aláírni az anyakönyvet. Akkor bebújt az asztal alá, onnan nézegetett kifelé, majd amikor visszamentem a helyemre, jött velem ő is. Imádnivaló volt.
A ceremónia után már nem nyúztuk tovább, bátyám elvitte haza, és szerintem végigaludta az éjszakát. Szerencsére másnap nyoma sem volt rajta az előző napi megpróbáltatásoknak (ekkor örültem igazán, hogy egy könnyen oldható kutyám van), de még így is iszonyú rosszul éreztem magam a mikrofonpróbás affér miatt.
Aki hasonlóban gondolkozik, annak csak azt tudom mondani, hogy a fotózás fantasztikus élmény volt kutyával, és azt még ő is élvezte. De utána a ceremónia már sok volt neki. Nagyon sok buktatója van a dolognak, és elengedhetetlen hozzá egy jó idegrendszerű kutya, amelyik nem ijed meg a vendégseregtől, de nem is áll le útközben spanolni mindenkivel. Nekem nagyon jó volt, hogy ő is ott volt velünk. Ő már kevésbé élvezte, de azért becsülettel tette a dolgát. 
***
Akit érdekel, Facebookon még talál kutyás képeket az esküvőről.