Egy hónappal ezelőtt sikerült egy nagyon jó horvátországi kempingezéssel zárnunk a nyarat. Sokat vaciláltunk, hogy hova menjünk: a bejáratott helyünkre, Selcére vagy máshova, ahol tudjuk, hogy van kutyastrand. A szívünk végül Selcére húzott minket, és bár ott nem volt kijelölt kutyás strand, nem bántuk meg, hogy oda mentünk.
Bandi útlevelét már hónapokkal korábban kiváltottuk, így csak egy állatorvosi pecsét kellett bele, hogy egészséges. A határon a papírjait csak átlapozták, és mehettünk is. Az utazást jól viselte, bár nem tudom, mennyit aludt, mert ez volt az első hosszabb útja az új boxban, és még nem sikerült teljesen megszoknia.
Ahogy leértünk a kempingbe, és meglátta a tengert, teljesen bekattant, rögtön ment volna fürdeni. Gyors helykeresés és sátorverés után mentünk is le a strandra, pontosabban két strand közé egy sziklás partszakaszra, ahol nem tiltotta tábla a kutyaúsztatást. Bandi hatalmas lendülettel vetette bele magát a tengerbe, nem törődött még azzal sem, hogy sós a víz (a pancsolást követő zuhanyzást már kevésbé szerette). Nagyon élvezte, hogy vele úszunk, szerencsére nem akart állandóan a nyakunkba mászni, egész könnyen lehetett terelgetni, hogy ne karmoljon szét minket. Új hobbija is lett, a kőgyűjtés. Amikor lent voltunk a vízparton, és nem foglalkoztunk vele, akkor csak ácsorgott a sekély vízben, és köveket nézegetett. Valamiért a zöld kövek tetszettek neki a legjobban, és ha egyet kiszemelt, akkor először elkezdte a mancsaival kotorászni, aztán bedugta a fejét a vízbe, kiemelte, és kicipelte a partra. Majd ment is vissza másikat keresni. Szerencsére túl sokat nem gyűjtött, így nem kellett a fogai miatt aggódnom.
Itt épp köveket kapar
A sziklákon kutya nélküli fürdőzők is voltak, de senki nem szólt Bandi miatt. Sőt, a sziklák feletti sétányon sokan megálltak bámészkodni, hogy hogyan úszik velünk a kutya. Két nap után ráálltunk arra, hogy reggel viszonylag korán, 8 körül, délután pedig 5 után mentünk le egy-két órára, amikor lényegesen kevesebben voltak, és senkit nem zavartunk a kutyával. Napközben pedig elvoltunk a sátornál, pihiztünk, és néha Bandit betettük pihenni a boxba, mi pedig lementünk a rendes strandra. Esténként természetesen vittük magunkkal, és az éttermekben sem volt semmi gond, mindig bevackolta magát az asztal alá, és aludt. (Szerintem volt, ahol a pincér észre sem vette, hogy kutya is van velünk.)
Standard állás a vízben
A kempingben is minden rendben volt, Bandi nagyon hamar megtanulta, hogy néhány méternél távolabb nem megyünk a sátortól. Az éjszakák érdekesek voltak, mert nem akartam a boxba bezárni, az elősátorban pedig nem mertem kint hagyni, mert alul simán ki tudott bújni. Úgyhogy végül bent aludt velünk a hálófülkében, és bár este mindig lábhoz feküdt, reggelre valahogy mindig felkúszott. (Félreértés ne essék, nálunk otthon a kutya nem ágyban alszik, hanem általában a bejárati ajtó előtt vagy az ágyunk lábánál.)
A pokrócon látszik az a termés, ami állandóan beleakadt a kutya szőrébe, és győztük kiszedegetni belőle
Sajnos az öt nap alatt nem sikerült játszópajtást találni Bandinak, eleve senki nem akarta/merte elengedni a kutyáját, meg aztán főleg törpekutyákkal találkoztunk, és finoman szólva nem voltak túl szociálisak. Egy dolog volt még, ami kicsit megkeserítette az utolsó napot, hogy a sok sziklamászás közben Bandi több helyen is megvágta a mancsait, így bicebóca lett. Ettől igazából itthon szenvedtünk, mert néhány napig csak rövid sétákat tudtunk tenni, amíg be nem gyógyultak a vágások.
Ilyennek álmodta meg a Főkert a parkot